Egy szép napon aztán, miután sokáig vándorolt
homokon, sziklákon, havon keresztül, a kis herceg végre rábukkant egy útra.
És az utak mind az emberekhez vezetnek.
- Jó napot! - mondta.
Virágzó rózsakert előtt állt.
- Jó napot! - mondták a rózsák.
A kis herceg csak nézte őket. Mind olyanok
voltak, mint a virágja.
- Kik vagytok? - kérdezte meghökkenten.
- Rózsák vagyunk - felelték a rózsák.
- Ó! - mondta a kis herceg.
És nagyon boldogtalannak érezte magát. Neki
a virágja azt mesélte, hogy sehol a világon nincsen párja; és most ott
volt előtte ötezer, szakasztott ugyanolyan, egyetlen kertben!
"Hogy bosszankodnék, ha látná! - gondolta.
- Iszonyatosan köhécselne, és úgy tenne, mint aki a halálán van, csak hogy
nevetségessé ne váljék. Nekem pedig úgy kellene tennem, mintha ápolnám;
különben még valóban meghalna, csak hogy megszégyenítsen..."
És utána még ezt gondolta: "Azt hittem, gazdag
vagyok, van egy párjanincs virágom; és lám, nincs, csak egy közönséges
rózsám. Ezzel meg a három térdig érő vulkánommal, melyek közül az egyik
talán egyszer s mindenkorra kialudt, igazán nem vagyok valami híres nagy
herceg..."
Lefeküdt a fűbe, és sírni kezdett.
Vote for polarhome |